Tényleg milyen dolog is brgyáninak (dalmát-horvátul, szerbül, szlovákul) szóval szlávul, hegyinek lenni? Mert hát, még a hatvanas években is így különböztették meg a Szamárhegyen élőket, az ízbégiektől, a városiaktól (Fő tér és közvetlen környezete), a világvégi Zauer telepiektől (VOLÁN pályaudvar környéke), vagy a sértő elnevezésű tetűtelepiektől. (Most Szentendre egyik irigyelt része)
Mert ha úgy mondjuk, ahogy csak külföldi szláv mondaná az itt élőkre, stanovnici Magarceva brda (szamárhegyi lakosok) akkor bizony tévesen fogalmazunk. Mert az a kifejezés, hogy szamárhegyi, annak igavonó állat jelentés-kapcsolatában és értelezésében csak a magyar nyelvűek által használatos. Ugyanis a Samar szentendrei szlávul, pontosabban horvát-dalmátul azt a fa nyerget jelenti, amelyet a csacsi hátára tettek, hogy a zsákot el tudja szállítani. Így hát a stanovnici Magarceva brda helyett, a helyes, stanovnici Samar brda. Tehát semmi csacsi, muli, de még öszvér sem, csupán a nyerge. Bizony, bizony ennyi a csacsinak, pedig milyen szép „eredeti” történeteket találtak ki szentendrei helytörténészek a Tobakosok keresztjénél valamikor volt ősszamárról. S ha már ezt így tisztáztuk, valljuk meg azt is, hogy a mi Szamárhegyünk a Duna szentendrei szigeti oldaláról nézve talán még hasonlít is e nyereg-formára.

Szóval, itt vagyok én ezzel a Szentendre, pontosabban szamárhegyi identitásommal, a bizonytalan elnevezésű dombocskámmal, amelyről a szentendreiek között az a mondás járta, „-Micsoda hely ez, ahol a kecske is lépcsőn jár és obala a szoba fala! Obala (part) azt a szárazon rakott kőfalat jelenti, amellyel valamikor tele volt a Szamárhegy, Pismány és Bubán, s amelyet Dalmáciában még ma is sok helyütt látni. Hogy megspórolják a ház egyik falát, sokan úgy építették fel a házukat, hogy a telken lévő obalát használták fel erre. Szóval, itt van ez a bizonytalan elnevezésű domb, ahol vacakok a házak. Nekem meg háromszáz éve minden felmenőm itt élt és vagyok velük, hogy eleim csontjai már annyira belekötöttek a szamárhegyi márgába, hogy talán ezért utálok kapálni, mert tudat alatt, félek attól, hogy ha földbe vágok, kiforgatom csontjaikat.

S itt van tehertételül még a név is, amely itt egyszerre kötelezettséget és a százfelé ágazó rokonság terheit is jelenti. Mert aki véletlenül nem innen vagy onnan rokonod, az a csobánkai zarándoklatról balkézről az, az egyik nagyapai nagybácsi félrelépésének emlékére. Ezért mondom, szamárhegyinek lenni valami olyasmi, mint Esterházynak egy sufniban. Mert itt a név egyszerre hordozza magában a város történelemét, annak árnyas és fényes oldalait, eseményeit, a szegénység rövidpórázú szabadságát és megbélyegző fájdalmát is. Mi kései utódok, akik véletlenül itt maradtunk, ezernyi dologról kellene tudnunk, olyanokról is, amit eddig nem akart velünk megosztani a helyi közemlékezet. Így hát ásni kell, izzadva, mint aki szőlőt telepít a pismányi köves márgába, a csákány nyele törik és a kéz szakad bele, de erővel megbontani mégsem lehet. Lelemény, tudás furfang kell hozzá, mint a brigyáni élethez.

- Szóval úgy van az, hogy a nagy ember is ember, ha nem is látszik rajta! mondta Iván bátyám a szamárhegyi dalmát, azon a párás őszi reggelen, amikor kinézett az ablakán és rávetette szemét az ország talán legszebb tájképére, ahogy a szentendrei tímár templom, a Preobrazsenszka karcsú rajzolatának sötét sziluettjét kivágja a felkelő nap által megvilágított szigeti panorámából. Ugyan ő ezt a látványt nem tartotta semmire, annyira megszokta már mint a tengerész a határtalan vízét, de ezen a reggelen mégis úgy érzete, mintha búsabban kondultak volna meg a szentendrei harangok. Ugyanis az udvari vécé kihordásának nagy munkájára készült. - Mert hát mégsem ülhet a plébános úr az én halmomra, mondta bánatosan feleségének, egyben biztatva is magát a nagy munkára és öntudatos arccal nézett maga elé is. Eddig nem tette meg, pedig a pöce már két éve tele volt. Ott puposodott benne a gané, mint a Kada csúcs és szagos leve túlcsordulva, lassan folydogált lefelé az alatta lévő szomszéd telkére, Kukuláékhoz. De mivel az ilyesmi errefelé megszokott dolog volt és nem számított rendkívüli eseménynek. A szomszédok felkészültek rá, úgy alakították ki telküket, házukat a hegy oldalában, a meredeken, hogy a fentebb lakó „áldását” konfliktus nélkül fogadni tudják. Így tettek Kukuláék is, mert kis zöldséges ágyást ástak Iván bácsi felől. Így hát azt trágyázta a lé. Persze nem egybűl folyt bele, hanem elébb kisebb árokban gyűlve pihentették, hogy majd akkor használják fel, ha már erejét veszítette. Mert hát azt mindenki tudta a Szamárhegyen, aki nem volt bugyuta vagy pesti, hogy a tárgya csak éretten használható, mert az olyan mint a lasponya, nem akkor érett ha barna, hanem ha puha.

Bár Kukula bácsi a városi hivatalsegéd, már több alkalommal mondta szomszédjának, hogy -Te Iván, ki kéne kipucolni már azt a pöcét, mert igencsak sok a légy tőle és ha jön egy nagy zivatar hát mi itt nyakig szarban leszünk az asszonnyal. De ilyenkor Iván bácsi csak hümmögtött valamit az orra alatt, hogy „franca izeli az ilyen finnyás susjedet, (szomszédot) és egyébként is neki sietnie kell a Fő térre, mert hamarosan indul gyásznemet és ő mint a gyászhuszárok egyike, nem késheti le a temetést, mert akkor mit fog szólni a plébános úr. A dologból annyi bizonyosan igaz volt, hogy Iván bátyánk, mint alkalmi gyászhuszár, színházi nyelven szólva rendszeres beugró volt a Fő téri Fehér és társa temetkezési vállalkozónál.
De Iván bácsi nem csak erről volt nevezetes, hanem arról is, hogy ő volt a Szamárhegy főhivatású analfabétája is. Állítólag azért volt rajta e bélyeg, az, hogy csak ő hivatalosan, papír szerint is analfabéta, nem úgy, mint más szomszédjai, akik csak sem olvasni, sem írni nem tudtak, mert a valóságot Szentendrén sem lehetett eltagadni. Így hát hagytak egy hivatalos analfabétát, de a többséget a bölcs szentendrei városi adminisztráció megóvta a becsmérlő titulustól, hogy a városi iskola jó híre ne csorbíttassék.

Nos Iván bátyánk ezen kulturális fogyatékával élt vissza az a gaz, aki a plébánosi audienciáról szóló értesítést juttatott el számára cifra papiroson. Olyat, amelyet egyenesen a postás hozott és olvasott fel. Hogy ez mekkora esemény volt Iván bátyáméknál, arról annyit, hogy ilyet bátyánk csak akkor kapott, amikor a Ferencjóska szólította hadba mint hűséges alattvalóját. Ezért kellet Iván bátyánknak rendet tennie a pöcét kiürítenie, hogy méltóképpen fogadhassa a nagyra becsült vendéget. De egyes rossznyelvek szerint az értesítés feladója nem is a városi plébánia hivatala volt és maga az illatos kezű zupnik (plébános) úr, akit minden rendes brigyáninak kézcsókkal illett köszönteni. Már csak azért sem lehetett a feladó egy gyalogos városi plébános, ha még oly nagy tekintély is mint Németh László urunk volt, mert nem volt divat és gyakorlat cifra fejléces papíron írásban értesíteni látogatásról egyszerű híveit, legfeljebb üzent a szomszéddal vagy elfuttatta valamelyik ministráns gyereket. Állítólag a levél kiókumlálója és feladója Iván bátyánk alsó szomszédja Kukula szomszéd a hivatalsegéd volt, aki talált valahol a városháza pincéjében néhány régi kitöltetlen plébániáról való nyomtatványt és ezt használta fel plébánosi érkezésről szóló értesítőnek.

Szóval ősz volt, sárgászöld és enyhe rothadás illatú. Iván bátyánk szorgalmasan talicskázta a pöce „illatos” tartalmát az utcán lévő nagy domb tőzegre, hogy aztán onnan megkeverve a koktélt a temető mellett rakja le. Közben az arra haladókat sorra tájékoztatta a magas vendég érkezéséről, és arról hogy ezért ez a nagy munka. Nem tudom, hogy feltűnt e neki, hogy egyik másik érdeklődő szomszédasszony szája szélében mintha valami kis gúny-féle grimasz is lett volna, amikor megkérdezte - Mire ez nagy munka Iván? Mert az, hogy az aláírás azon a papíron amelyen a plébánosi látogatásról értesítették, a nagytekintélyű szentendrei Németh László plébános helyett Molecz Antal káplán volt írva, nem tűnt fel számára. De ehhez vagy idősebbnek vagy olvasni tudónak kellett volna lennie Iván bátyánknak, hogy tudja Molecz káplán úr valamikor az ezenyolcszáznyolcvanas években szolgált Szentendrén. De hősünknek ilyen apróság nem tűnt fel.

A történet folytatását az olvasó innen már magától is kitalálhatja. Így lett a brigyániak állandó ugratásának céltáblája Iván bátyánk, s lett a pöcetisztításnak, „zsupnik(plébános)jön” a nemhivatalos elnevezése. Szóval, így vagyok én is ezzel a szentendrei, pontosabban szamárhegyi identitásommal, a bizonytalan elnevezésű dombocskámmal. Mert hát ilyen ez a Szamárhegy és ilyenek ezek brigyániak. Furák néha érthetetlenek, sőt időnként huncutok is. Hamarosan június 23-a, Ivan dan, a szamárhegyi dalmátok ünnepe. Olyan népünnepély-féle, amikor összejövünk, eszünk, iszunk, beszélgetünk. Szól a zene, de valójában nincs semmi egetrengető különleges, csupán együtt vagyunk.