Nos, hát először is, amihez nem kell tudományosság, az négy név, Pactna Czigány, Peter Czigany, Slavoi Czigany, Janko Czigany. Hát bizony kedves kisebbségi utódok és városi többségiek, itt a bizonyíték, legalább is a papírok szerint, -tudom ez a tény van akinek kellemetlen- hogy itt élünk együtt a városban immáron 212 éve. S ím, az is bizonyíttatott, hogy négy Szentendrét újraalapító várostársunk 1715-ben adófizetője volt ennek közösségnek./tovább/

A Szataravodai, akkor 1964-ben, a Szabadságforrás út 59. számú házban élt Agárdi Anheuer Ottó világhírű művész, zenepedagógus. Pesten kezdi az énektanulást, majd Párizsban a világhírű Jean de Reszkénél folytatja, aki korának nagy tenorja volt és a párizsi, New york-i operák szólistája. Azután Arno Giacomo az olasz belcanto elsajátítására tanítja. De tanulmányait mégis egy nagy kanyarral, Hauschild Vilmosnál fejezi be.

Karrierje kozmikus sebességgel indult. München. London, Párizs, Bécs, Budapest, Milánó, Prága állomásai, de egy ártatlannak látszó műtét félbeszakítja karrierjét.
Ezután már csak énektanítással foglakozik és Európa egyik leghíresebb énekmestere lesz. Tanítja, Costat, Barndint, Hölzlint, Puntschartot. Utóbbiról tudni illik, hogy a bécsi Volksoper, Bayreut és a Salzburgi Ünnepi Játékok állandó fellépője. De ím egy érdekesség, tanítványa volt Tolnai Klári is.
A hatvanas években szinte remetei magányban él itt Szentendrén. Fia ekkor, a londoni opera karnagya.
Az ő szerkesztésében indult 1931-ben „Az énekművészet” című folyóirata, amely a hangképzés, hangkultúra, kritikai lapja, s amelyben hangportrékat közölt Svéd Sándorról, Basilides Máriáról, Sándor Erzsiről, Halmos Jánosról. De volt kiadatlan műve is, amelyben a hang értékét ő írta le először, számította ki matematikai egyenlettel.
Amikor 1964-ben munkásságának 50. évfordulóját ünnepelte felajánlást tett, hogy 4-5 jó hangú 18-24 éves fiatal énektanítását vállalja. Annak idején ezt írja a lap:
„ Jóleső érzéssel vesszük tudomásul felajánlását,remélve lesz jelentkező a díjtalan képzésre, amelyet művelődési otthonban folytatna.”
Akkor készülő emlékirataiban ez a mottó olvasható:
„Az utókor nem fon koszorút a művésznek.”

„ A Városi Képviselőség a húsnak rossz mértéke az utcák rendetlensége és a zsemlék bámulandó kicsinysége miatt lévő mindennapi közönséges panaszokra felszólíttatni véli a Kapitány urat, hogy vállalt hivatalának jobban megfelelni igyekezzen!”

Azt meg hogy „az utcák rendetlensége” miatt „vállalt hivatalának jobban megfelelni igyekezzen!” ma is elmondják, elmondjuk, de úgy látszik 1849-óta mindhiába. Én csak abban reménykedem, hogy nem kell újabb 158 év ahhoz, hogy Szentendre utcái rendben legyenek.

Aztán, amiről keveset vagy semmit sem tudtunk, hogy a Tanács kötelessége volt a lakosság „Ferencz József iránti hangulatáról”
hetente egyszer tudósítást tenni. Íme:

„Ekstein Rudolf Járásbeli főszolgabíró úr felsőbb rendeletre oda utasítja a Tanácsot, hogy a város lakosainak őfelsége Ferencz József iránti hangulatáról, úgy szintén az erre vonatkozó politikai változatokról és történendőkről időszakonként hozzá, tegyen tudósítást!”

S a döntés következő volt: „A kívánt tudósításoknak szombatonkénti megtétele Főbíró Úrra és jegyző Urakra bizattatik.”

Pontosan harminc éve, hogy Marosvölgyi Lajos tanácselnök a Pest Megyei Hírlapban a város fejlesztésről nyilatkozik. „ Változik a város arca. Más lesz a város szerkezete. Az egyközpontú város helyett kialakulóban van a sugár irányban fejlődő város, amelynek központjához alközpontok, rendszere kapcsolódik. ( Ekkortájt a városfejlesztésben az északi, finn modell hat leginkább) A kialakuló alközpontok – a BKV állomás környéke, a Felszabadulás lakótelep, a Vasvári lakótelep és Ízbég- átvesznek bizonyos funkciókat, tehermentesítik a zsúfolt városközpontot.(...) A város egészének képe megváltozik ugyan, de megőrizzük Szentendre hangulatát, a városképi szempontból egyedülálló városközpontot. Megoldódik a a látszólag megoldatlan konfliktus, lehet egyszerre modern várost építeni és megőrizni a történelmi városképet.

Fő tér 1964.

Vannak dolgok amelyekre igaz a mondás „ Bezzeg a régi szép időkben!” No nem az egyéni és politikai szabadság tágasságát említi fel senki, amikor hetvenes évekkel bezzegezik, hanem olyanokat, mint a munkahely biztonsága, bizonyos szolgáltatások olcsósága (tömegközlekedés) stb. De én most egy egészen más dologról, a véradási hajlandóságól teszek említést. Előttem egy 1962-es újságcikk a Szentendréből, amelyben arról ad számot a tudósító, hogy Tahitótfaluban és Dunabogdányban is 400-400-an mentek el vért adni. Igen, akkor még majd minden üzemben volt véradás Szentendrén is. Elindultunk az ÉTI telepről és egy hónapig is eltartott míg a Dózsa György úti üzemekben mindenütt megtartottuk a véradó napot. Bizony akkor hektoliterre adtak vért, ma meg nem jön össze egy véradás sem a szentendrei Dózsa György úton. Meséli Juli, aki szerintem Mátyás király óta vöröskeresztes. Igaz akkor a

Tótfalusi véradók 1962.

Papírgyárban több mint 1200-an ma 49 en, a betonban több mint 500-an ma meg jó ha harmincan dolgoznak, akik meg ezekben dolgoznak többsége irodista-féle. Azt meg még a gyerek is tudja, nem kell ahhoz vöröskeresztesnek lenni, hogy az irodista nem oly készséges véradó, mint a melós. Juliék éppen ma jöttek a Könyvtárba véradónapot tartani. Sorra jelentkeznek a régi véradók, összefutok Miakich Gabival és korosztályomból vagy egy tucat régi fickóval, akik olyanok ( rendszeres véradónak nevezik őket) amikor szólnak nekik ugranak, jönnek vért adni. Nem értem, miért nem kapnak nagyobb elismerést ezek az emberek, mert hát „soha el nem múlóbecsülés illeti azokat, akik vért ajánlottak és ajánlanak fel embertársaik egészségének helyreállítására.” írja a korabeli cikk, Szentendre lap fő helyén. És nem az áll, mint a Szentendre és vidékében a főhelyen leggyakrabban mostanság, hogy dr. D.. átvágta átadta, megnyitotta. Pedig akkor is volt a városnak tanácselnöke, első embere, mégsem csak róla szóltak a híradások. Pedig akkor diktatúra volt.

Tényleg milyen dolog is brgyáninak (dalmát-horvátul, szerbül, szlovákul) szóval szlávul, hegyinek lenni? Mert hát, még a hatvanas években is így különböztették meg a Szamárhegyen élőket, az ízbégiektől, a városiaktól (Fő tér és közvetlen környezete), a világvégi Zauer telepiektől (VOLÁN pályaudvar környéke), vagy a sértő elnevezésű tetűtelepiektől. (Most Szentendre egyik irigyelt része)
Mert ha úgy mondjuk, ahogy csak külföldi szláv mondaná az itt élőkre, stanovnici Magarceva brda (szamárhegyi lakosok) akkor bizony tévesen fogalmazunk. Mert az a kifejezés, hogy szamárhegyi, annak igavonó állat jelentés-kapcsolatában és értelezésében csak a magyar nyelvűek által használatos. Ugyanis a Samar szentendrei szlávul, pontosabban horvát-dalmátul azt a fa nyerget jelenti, amelyet a csacsi hátára tettek, hogy a zsákot el tudja szállítani. Így hát a stanovnici Magarceva brda helyett, a helyes, stanovnici Samar brda. Tehát semmi csacsi, muli, de még öszvér sem, csupán a nyerge. Bizony, bizony ennyi a csacsinak, pedig milyen szép „eredeti” történeteket találtak ki szentendrei helytörténészek a Tobakosok keresztjénél valamikor volt ősszamárról. S ha már ezt így tisztáztuk, valljuk meg azt is, hogy a mi Szamárhegyünk a Duna szentendrei szigeti oldaláról nézve talán még hasonlít is e nyereg-formára./tovább/

A dolog bármennyire is hihetetlenül hangzik, aki ezt a Magyar Köztársaság nevében megtette, itt lakik, itt él közöttünk, jól ismerjük, gyakran találkozhatunk vele az utcán. Nem volt külügyminiszter, sőt még diplomata sem, mégis ő az, aki először elismerte hivatalosan a Szlovén Köztársaságot. A dolog pedig úgy történt, hogy a MOHOSZ (horgászok) 1991-ben világbajnokságot rendeztek. Magyarországon. Helyszíne a Szeged-matyéri evezőspálya volt, amelyen a rekordot döntő 28 nemzet résztvevőit fogadták a magyarok. A lebonyolítás nemzetközileg is széleskörű sikert aratott. No ennek egyik főszervezője a Magyar Horgász Szövetség részéről az akkori versenyzőkkel foglalkozó és a versenyfelelősi posztot is ellátó, Péter barátunk volt.

Mint a világbajnokság magyar felelőse, annak rendje-módja, magyarán a nevezés szerint, akkor és ott, egy jugoszláv csapat jövetelére számított. Helyette azonban három is érkezett, egy jugoszláv egy horvát és egy szlovén csapat. S mikor Péter barátunk javasolta, hogy a nevezés szerint egy csapatban induljanak majdnem botrány tört ki, olyan felháborodás fogadta javaslatát.
Péter felhívta a Külügyminisztériumot, hogy akkor ilyenkor mi a teendő, van-e egyáltalán már Szlovénia és Horvátország, vagy csak Jugoszlávia van még csak. De bizony dodonai választ kapott: „- Kedves Uram, tegyen legjobb belátása szerint!” Így hát Péter döntött, lesz szlovén, horvát és jugoszláv csapat, akkor is ha hivatalosan nincs még Szlovénia és akkor is ha van. Sőt a verseny folyamán a sok megbeszélés, találkozás alkalmat adott, így összebarátkozott a vadonatúj Szlovén Horgász Szövetség elnökével is. /tovább/

Paprika Péter 1737-től kezdve több ízben viselte a bírói tisztet. Petrus Paprika, vagy ahogy itt nevezték Crvenperkovic Petar nyolc alkalommal volt bíró. A nemzetiségi ellentétek megoldásaként érvényben volt Pest vármegye azon passzusa, hogy Szent Endrén három évig görög keleti és egy éven át katolikus bírója legyen. A rendelet végrehajtása azonban nem ment mindig simán. Mert a volt bíró a görög származású Hacsi Tyro bujtogatására a szerbek nem akarták elismerni, a megválasztott katolikus bírót Paprika Pétert. Erre a vármegye bebörtönöztetett néhány szerbet, Tyro és társai pedig megszöktek a városból. A megijedt szerbek erre kötelezvényt írtak alá, hogy a megválasztott bírót igaz barátjuknak elismerik, és kijelentették, hogy az ígéretet az elszököttekkel is megtartatják.
Pest megyei levéltár Misc.1737-6-4-sz. dr. Füves Ödön: Fejezetek a szentendrei görögök életéből.

Nos, az ürömi kápolnáról sokat és keveset tudunk. Romanova nagyhercegnő (1783-1801), I. Pál orosz cár leánya, Habsburg József nádor felesége volt. Aki történelmi mértékkel mérve nagyon rövid ideig élt itt, de sok minden figyelemre méltó kezdeményezés fűződik a nevéhez! Tiszteletére művészeti fesztiválokat rendeztek, amelyekre többek között olyan nagy zeneszerzők utaztak Budára, mint Haydn és Beethoven. A történelem az ő nevével kapcsolja össze a magyar nemzeti lobogó megjelenését abban a színösszeállításban, amelyben ma is ismerjük. Pest építése és bővítése mások mellett az ő kezdeményezéséből is történt. /tovább/

Szüreti mulatságon készült tablókép 1920 körül Szentendrén

Szentendre város 1878. június 11-én megtartott közgyűléséből többek között az alábbi két tárgyalási anyag olvasható:

"2246/1878. Azon tekintetből, hogy nyilvános mulató helyiségekben tartani szokott táncmulatságokban részvevő cselédek és napszámosok a mulatságot követő napon kötelességük teljesítésére többnyire alkalmatlanok lévén, a birtokos lakosok nevezetes kárt vallanak. Indítványoztatik ezért, hogy a zene melletti mulatságok engedélyezése egyáltalában csak éjfélig eszközöltessék.

Kétségtelen, hogy cselédek és napszámosok az egész éjen áti mulatságokban elmebéli tehetségüket kábítván és testi erejüket fogyasztván másnapon alkalmatlanokká válnak dologra, s ilyenképpen a munkaadó birtokos lakosok hátrányára, sőt anyagi kárára szolgálnak. Ezen általánosan neheztelt káros állapot megszüntetésére határoztatik, hogy valamennyi, s a városban létező oly helyiségek, hol cselédek vagy munkások mulatság kedvéért jelentkezni szoktak, éjféli órákban kivétel nélkül bezárassanak!

Nos erre a lottóra vonatkozik egy közérdekű tanáts-i állásfoglalás 1848 februárjából Szent Endrén:
"Popovits Sándor ügyvéd úr a tanáts előtt megjelenve előadja, hogy a helybeli Lottószedő Aposztolovits Jakab úr őt illetlen és sértő szavakkal illette, azt állítván, hogy nem nyert ternót. Miután ő a budai. cs. kir. Lottószedő Hivataltól bizonyítványt hozott, mely szerint a ternó nyertes s 252 forintnak kifizetése igazoltatik, kéri ezt beiktatni. Aposztolovits Jakab lottószedő irományt mutat elő, mely szerint őt a budai hivatal, három ambó, nem pedig ternó kifizetésére utasítja- ő is ennek beiktatást kéri.
A tanáts eképpen döntött: "Tudomásul beiktattatik."

Nos maradt azért kérdés, legalább is bennem, mégpedig mi a túró az ambó és ternó? Mert az, hogy a hivatal már akkor is közömbös volt, úgy, mint mostanság, az nem újdonság, igaz ma nem is kell igazságot tennie ambó és ternó között.
De a játék lényegét én még most is csak annyira értem, mint néhány kollégám azt, mi a különbség városstratégia és a ciklusprogram között. No, így aztán kinek az ambó, kinek a ciklusprogram.

Legközelebb, december 10-én fél nyolckor találkozunk a dalmát roratén, a Keresztelő Szent János templomdombi plébánia templomban, hogy évszázados szokásaink szerint együtt vegyünk részt a Zlatna misa-n.

Az Advent szó az "adventus Domini" latin kifejezésből származik. Szószerinti fordításban: az Úr érkezése, eljövetele. Advent időszakának első nyomai a VI. század első felében lelhetők fel. A négy vasárnapot magában foglaló ünnep Szent András apostol ünnepéhez (november 30.) legközelebb első vasárnap kezdődik, és december 24-éig tart. Az évszázados egyházi hagyományban Ádvent jelentette az egyházi év kezdetét. Ádventtel indult újra a "szüntelen körforgás", amely a keresztény ember életében Jézus élete főbb állomásainak (születés, tanítás, szenvedés, halál, föltámadás, mennybemenetel, Szentlélek elküldése) "újraélését" jelentette. Ádvent a várakozás, vágyakozás fölkészülés Karácsonyra, a Messiás földi születésének méltó megünneplésére. A keresztény ember emellett Krisztus második eljövetelét is várja. A világ végén dicsősége és hatalma teljességében megjelenő Krisztus lesz a minden embert érintő utolsó ítélet bírája. Erre szintén készülni kell erényes és Istenre figyelő, parancsait megtartó élettel, ha meg akar állni az ítélő Krisztus előtt.
Ádvent egyik különlegessége az ún. "rorate" vagy hajnali mise. Ezeket a szentmiséket korán reggel vagy hajnalban tartották. A reggeli Szentmise ezt a népies elnevezést arról a jellegzetes (ószövetségi szentírási szövegen alapuló) énekről kapta, amelyet Ádventben szinte naponta énekeltek, énekelnek: "Harmatozzatok egek onnan felülről" ("harmatozzatok" latinul "rorate") harmat, horvátul rosa.

Mindannyian, akik ezen a délutánon a zavalai parti sétányon korzóztak, esküsznek rá, hogy ennél nagyobb ráját még soha sem láttak. Még az idősebbek sem emlékeznek arra, hogy valaha is ezen a helyen, a déli oldalon, ekkora ráját fogott volna. A horgász nagy bánatára, de a hal szerencséjére, a rája nem kedvelt étel, ezért Nikša a fényképezés után úgy döntött, visszaviszi oda ahol a helye van, a tengerbe. Hajóval kivitte természetes környezetébe, a nyílt tengerre és elengedte, reménykedve abban, hogy begyógyulnak majd kisebb sérülései és túléli a megpróbáltatásokat.

Azt olvastam minap testvérvárosunk polgármesterének honlapján, hogy az egyik starigradi épületen látható ablakkeret reneszánsz és vigyáznak rá mert rajta a városka korábbi címere. Megkísérelnek arra pénzt keríteni, hogy helyreállítsák. Az általam is ismert épület gazdátlanul áll már vagy tizenöt éve, tulajdonosának arra nincs pénze hálaistennek, hogy felújítsa, mert akkor adna rendesen a műemléknek, de így legalább megmarad, különösen, hogy most felfigyeltek rá.

Szóval itt van ez a mi temetőnk, a szamárhegyi, vagy dalmát temető, a groblje. Azt mondjuk, a miénk, pedig nem úgy viselkedünk, gondozzuk, törődünk vele ahogy illene. Egyrészt, a Szentendrei Római Katolikus Egyház tulajdona, tehát jogilag nem is dalmát temető, másrészt, kevesen tudják, hogy ez a dalmát temető. Mitől is tudnák, mert már alig van sír, amelyen még ott lennének az ákom-bákom betűkkel írt horvát (dalmát) feliratok. Persze azt is kevesen tudják, hogy őseink itt nyugszanak e kis homokkő kereszttel jelzett sírokban. No, és itt van, a miénk problémájával, a bibi.
Ugyanis, ahogy öregszünk, halnak ki a régi családok, úgy tűnnek el a régi keresztek is. S akik ma ballagnak a sír felé, még idejében gondoskodni akarnak, hogy a temetés költsége és a sírkő ne legyen az utódok gondja. A legtöbb idős barátom, rokonom építteti kriptáját, elkészítetteti sírkövét, annak rendje és módja szerint. Pontosabban szerintem nem a rend, mármint a városi előírások szerint. Mert hát a város, hiába gondolta úgy, hogy helyi védelem alá helyezi a temetőt, a közízléssel nem tud szembe menni. Mert éppen azok, akik dalmátnak vallják magukat, akiknek fontos az ősök tisztelete, azok, a "régi vacak" helyett, szép új sírkövet készíttetnek maguknak. S itt van a szinte áthághatatlan gát, a mi a szép, problematikája.... (folytatás)

Az, hogy a környékbeli kisrácok bevackolták magukat, bunkert, sátrat építenek, mindennapos dolog a tíz év körüli fiú-évjáratban. Tegye a szívére a kézét az felnőtt férfi, aki, amikor ugyanennyi idős volt, nem épített ilyen tákolmányt a kertben, a környékbeli csalitosban, a Duna parton vagy valamilyen eldugott helyen. De arra gondolnunk illene nekünk felnőtteknek, apukáknak, nagypapáknak, hogy hogyan tudnánk megvédeni játszótereinket, és hogyan tudnánk a ma kissrácainak olyan játszótereket kialakítani, amelyben jól érzik magukat, nem balesetveszélyesek és még kreativitásukat, bunker-építő elképzeléseiket is kiélhetik.

Korábban volt a kínálatban közös művésztelep létesítése az egyik elhagyott 19 századi dalmát faluban és számos más kezdeményezés is, aminek megvalósítására horvát kisebbségi önkormányzatunk anyagiak és ingatlanok híján nem tudott vállalkozni. A városi, nagy önkormányzat, pedig inkább veszekedett, nem reagált. Most, hogy az ingatlan árak a csillagos egekben vannak Stari gradban, már nem lesz könnyű nyélbe ütni ezeket sem, ráadásul, mint a hírből is kitetszik, mások élelmesebbek nálunk.

Szóval itt van ez a Szamárhegy. Mármint azok a házak, amelyeket a hatvanas, hetvenes években építettek, és amiket a zsargon csak kockaháznak nevez országszerte. Most, hogy a telkek száma egyre kevesebb és drágább, és családok kötöznek szét, adják el házaikat, vagy hagyatékká válnak épületek, új gazdáik átépítik. Így van ez az Arzén utcában is. Most éppen az utca legmagasabb telkén bontanak egyet, hogy korszerű, a környezetbe illő épület legyen.

Itt már nincs mit megőrizni a régi enteriőrből, hangulatból, ugyanakkor, mintha jobban beépítenék a telket, mint az előírás. Legalább is a hatalmas gödör, amit kiástak, arra utal nem akármekkora ház épül itt hamarosan. Hát akkor, jobb volna még most, idejében szólni, hogy csak az engedély szerint építsék meg, mert ha már kész lesz, csak hosszú pereskedés után lehet majd helyreállítani a szabályszerű állapotot.

Arról, hogy starigradi barátaink miért nem jönnek el Szentendrére, az 1956-os Forradalom és Szabadságharc ötvenedik évfordulója alkalmából rendezett szentendrei ünnepségre, nem tudjuk, csak találgatni tudunk.
Valószínűleg a dolog mögött nincs semmiféle politika vagy Szentendre-ellenesség, harag vagy ellenszenv. Sokkal inkább az, hogy a csehek rendszeres résztvevői a starigradi nyári programoknak, együtteseik majd minden nyáron fellépnek a tengerparti kulturális rendezvényeken. Arról nem is beszélve, hogy a tánc és énekcsoportok gyermekei (cseh és horvát) összebarátkoztak már az elmúlt évek alatt. Könnyű volt ez számukra, hiszen kisebbek a nyelvi akadályok a fiatalok között, mint a nem szláv nyelvű magyar gyermekekkel.

MEGHÍVÓ

A DOBOGÓKŐ EGYESÜLET MEGHÍV MINDEN ÉRDEKLŐDŐT A
2006 OKTÓBER 14.-ÉN MEGTARTÁSRA KERÜLŐ

"DOBOGÓKŐ A PILISBEN"
KONFERENCIÁRA

MANRÉZA HOTEL KONFERENCIAKÖZPONT, DOBOGÓKŐ, FÉNY U. 1.

Az én történetem…

Még az általános iskolában kezdődött….Megtetszett, élénk szemekkel figyeltem amikor csak megpillantottam, majd egy iskolai napon vettem a bátorságot s írtam egy szerelmes levelet Neki. Szolidan, kedvesen utasított akkor vissza. Teltek, múltak az évek, nagyon ritkán találkoztunk, holott egy városban laktunk. Egyik péntek este a barátokkal billiárdozni mentünk a Hemóba. Észre vettem őt, ő is engem s mosolyogva köszöntünk egymásnak. A szívem hevesebben dobogott, a lelkem örült, a gyomrom is összerezzent. Azon az estén váltottunk pár szót az iskoláról, könyveket ígértem neki, hisz akkor érettségiztem…

A sír körül és a gyászolók között sok megdöbbent arcú szomorú huszonéves állt. Tegnap volt, itt mellettünk a régi szamárhegyi temetőben Biga temetése, aki huszonhétévesen ment el közülünk. Az ifjakon látszott, most néznek először szembe tényként az élet valóságával, a mulandósággal. Mert hát minél fiatalabb az ember, annál jobban elhessenthető, az idő távolába küldhető, az öregek hatáskörébe utalható az elmúlás.

A gyászoló család, a rokonok, ismerősök már elmentek, de a sírnál ott maradt egy fiatalokból álló társaság. Kisírt szemű szipogó lányok, komor arcú fiatalemberek. Álltak szálegyenesen, szomorúan. Ők, akik legbelül talán először érezték át a tényt, tiszavirág létünk döbbentő voltát, akikben most keserű emlékek az együtt töltött vidám, hóbortos éjszakák, a kibeszéletlen gondolatok hiánya, a szerelmes nappalok, a közösen álmodott álmok emlékkötéllé fonódó szálai.

Az elszállásoláshoz kapcsolódó adó bevételeit turisztikai infrastruktúrára és szolgáltatásokra kell majd fordítani. A városok szezonálisan is kivethetik majd az adót, amely alól az ifjúsági szálláshelyek mentességet kaphatnak.

Francesco Rutelli turisztikai miniszter szerint nem igazi klasszikus adóról van szó, csupán egy, a városoknak biztosított lehetőségről, ami nem érinti helyi lakosságot. Az eddigi visszhang vegyes, a római, a firenzei és a velencei helyhatóságok bevezetnék az adót, míg a nápolyiak nem. (Az olaszoknak egyébként a várakozások szerint az idén 30 milliárd euró bevétele származik a turizmusból.)

Szombat délelőtt, mert hát újfent szokás immáron négy éve már, bort, virágot és egy kis kosárban szőlőt tettünk a Szőlősgazdák keresztjéhez. Fejet hajtottunk és emlékeztünk. Mert a török alóli felszabadulást követően néhány dalmát szőlőmunkás család az akkor még szinte kihalt városba érkezett. Munkájuknak is köszönhető, hogy Szentendrén a fehérszőlő-termesztést és a középkori fehérbor-készítési technológiát felváltotta a vörösbort adó szőlők telepítése és a minőségi vörösbor készítése. Ekkortájt lett a Szamárhegy szinte egyetlen lugas. Különleges borkészítési eljárásokat vezettek be és ennek köszönhetően gyarapodott város is. Felvirágzott, gazdagodott és rövid idő múlva ismertek lettek a szentendrei szőlők. Európai hírre tett szert a Fekete kadarkából készített szentendrei bor. Pesten, 1870-ben kiadott "Magyarország képekben. Honismertető album." így ír:: "Bogdány és Szent Endre ismertebb s nagyobb községek. Mindkettő gazdag szőlőjéről s vörös boráról nevezetes. Különösen kitűnő a szent-endrei, úgy nevezett zsuppos bor, melyet szalmán- illetőleg zsuppszalmán - töppesztett szőlőre töltött ó-borral készítnek."

Ebben az évben elmaradt a szüreti felvonulás, mert a szervező Szentendre Gyökereinek Baráti Társasága most nem vállakozott erre. Úgy érzik, nem kapnak elég megbecsülést, és pályázatot sem nyújtottak be, így pénzük sem volt rá. Úgy látszik, ismét megszakadt egy hagyomány. S ha majd újjáéled ismét, nem ártana a Skanzennal közösen átgondolni, lehetne -e összehangolni a rendezvényeket.