főoldalra  
   
JÓSKA ELMENT
   
   
 
Ismert mondatok hangzottak el beszélgetve a temetés után egymás között, hogy - Megint eggyel kevesebben vagyunk, hogy kopunk, mint a kaszakő aratáskor. De a dolog e néhány üresedő jelzős mondatnál sokkal komolyabb. Nem csak azért, mert Valentin Jóska, az ember, az egyszeri és megismételhetetlen ment el, múlt el ebből a földi világból. Hanem azért is, mert így kopik, tűnik el Szentendre. Pontosabban az a Szentendre, amit én tisztelek, szeretek és talán ismerek is kissé. Az a Szentendre, amely időnként veszekedős, egymást nem tisztelő, alkalmanként irigykedő, de valami pótolhatatlant, érdekeset, sajátosat, egyedit, megismételhetetlent, a közösség összetartozását, a mi melegséget, biztonságát adja.
Ha végigmegyek a Bogdányi utcán számomra Milutonovics kisasszonyok háza után Valentin Józsi bácsiék háza (a családi ház) következik, függetlenül attól, hogy mai valóságában úgy néz-e ki, mint régen. Mert ha egy pillanatra lecsukom a szemem, máris kikanyarodhat a nagykapun egy lovas kocsi, rajta pallók, fosznik és flasnicúg vagy flasencúg (csigasor), trapper (döngölő) stukatóurnád (nádtekercs) szerszámos láda, amelyben pláj (függő), vinkli, zenkli, platni, fandli stb. és ezernyi érdekes szóval illetett csoda-dolog. Mert Jóska számomra ezek a szavak, kifejezések is, mert valami megmagyarázhatatlan dolog miatt a homlokom mögött ő volt ezek tulajdonosa és örököse.
Amikor visszaemlékezem öregeink egyik régen volt beszélgetésére, micsoda csuda szavakat hangzottak el ott, s én mint éretlen gyerek csak a számat tátottam e sok érdekes, idegenül és mégis ismerősen hangzó szó hallatán. Olyan csudás volt, mint amikor az Élet és tudományban a kisbolygókat sorolták a Cerest Pallast, Vesta-t, Hygeia-t és a többit. Ma már úgy gondolom, sőt talán tudom is, az ismertek között nincsenek különbségek, csak ismeretek vannak, és számomra veszteség, ha eltűnnek, elenyésznek olyan kifejezések, szavak melyek világomat szebbé, érdekessé egyedivé tették.
 
Mert micsoda kőműves az, aki nem tudja mi az anlégolás, cokli, cvikkolás, kartesli, durpont, stikli, strájholás, viderkér, mert ezek e szakma saját, senki más által nem használtjai, amelyek persze többségében németből magyarosodottak, de amelyek nélkül nincs szakma, mert őrzik a fogást, tudást és tradíciót. Mert ezek a szavak mögött számomra emberek, kedves és tisztelt szentendreiek vannak, Kele és Pistyúr Józsi bátyám, Dehurta, Drobilisch, Zauer Jani bátyánk és vagy négy Valentin is Csibi bácsitól, Tóni bátyámig és Jóska is, az egyes emberek de egy közösség tudása is. Ezt jelképezte nekem Jóska, vagy ahogy kortárs-barátai nevezték Jototo.

Nem ismertem közelről, nem voltam sorsának tudója. Néhányszor megtisztelt azzal, hogy szót váltott velem vagy hívásomra eljött erre vagy arra dalmát rendezvényre. Számomra ő mégis abba a korosztályomnál idősebb csoportba tartozott, akit hozzám közelinek tartottam mindig is, amelybe apámék és elődeim vannak. Ő ugyanis nem tért át a mi könnyű sorsunkra, hogy íróasztalon papírokkal szöszmötöljön, válassza a nekünk már kijutó vasaltnadrágos könnyebb életet. Vállalta a nehezebbjét és vitte tovább apja szakmáját, sorsa folytatását. Tette ezt természetes kötelességként és nem azért, mintha részleteiben is tudta volna, mily fontos tradíciók örököse és folytatója.

Tegnap, amikor a dalmát temetőben utolsó földi útjára kísérték a család és barátai, körbenézve a tömegben, úgy láttam, talán mások is azt gondolják, mennyire fogy a mi Szentendrénk, hogy megint eggyel kevesebben vagyunk, hogy kopunk, mint a kaszakő aratáskor. Elment egy ember 64 évesen ebből a földi világból, Jóska. Így kopik, tűnik el Szentendre. Pontosabban az a Szentendre, amelyet mi tisztelünk és szeretünk, amely időnként veszekedős, egymást nem tisztelő, alkalmanként irigykedő, de amely valami pótolhatatlant, érdekeset, sajátosat, egyedit, megismételhetetlent, a közösségi összetartozást, a mi melegséget, biztonságát adja.

   
Benkovits 2007.március 23.