Szóval itt vagyunk, mi magyar horvátok. Pontosabban, azon belül is egy szubetnikai kisebbség, akiket dalmát-horvátoknak neveznek. Mi magunk, pontosabban őseink itt élnek Magyarországon, egész pontos megközelítéssel, annak egy dombján, a Szamárhegyen immáron háromszáz éve. A történelem meg formálódott, alakult, jobbára nem túl iskolázott elődeink beleszólása nélkül is. Legfeljebb akkor volt ránk szüksége a hazának, ha valahova katona, igen gyakran ágyútöltelék vagy munkaerő kellett. De mert eleink úgy gondolták, hogy becsülettel kell szolgálni a császárt, a hazát hát volt részük mindezekből rendesen. És most, itt vagyunk mi méltatlan kissé tanultabb, de kevéssé okos utódok, leginkább csak magyarul beszélő, kettős identitásúak, akik így március 15-e táján zavarban vannak, mert hát szembe kell néznünk a Jelasic problematikával. Hát tegyük meg! Az interneten talált írásokból állítottam össze erről e rövid dolgozatot.

"A Jelačićok ősi nemzetsége a 13. századra nyúlik vissza. A források szerint nemességüket II. Andrástól kapták 1224-ben. Bármennyire is furcsa, a család a magyar nemzet támasza volt a véres századok során. Mohácsnál a nemzetség több tagja vesztette életét, egy Jelačić, horribile dictu, 100 ezer forinttal támogatta a Magyar Tudományos Akadémiát is. De a Jelačić család tagjai közül kettő is akadt, aki velünk küzdött, ha úgy tetszik családi perpatvar színtereként szolgált a magyar hadszíntér. A szerteágazó család egy tagja Pécsett volt nemzetőr, egy másik pedig Perczel Mór seregében szolgált. Róluk azonban nem ejt szót a magyar történetírás (valószínűleg a horvát sem). Viszont aki mindkét oldalon szerepet kap, az Josip Jelačić. Körötte izzik a levegő, parázslik a vita. Azt azért tudni kell, hogy a "mi" 48-unk, a Dráván túl a tankönyvekben említést sem érdemel, ha igen, akkor csupán annyiban térnek ki rá, hogy az áprilisi törvények némelyike hátrányosan érintette Horvátországot. Szó van viszont horvát-magyar háborúról! Amelyben a hős hadvezér szerepét Jelašićra osztotta a történelem és a császári kegy.
A későbbi horvát nemzeti idol Josip Jelačić 1801. október 16-án Péterváradon látta meg a napvilágot. Tanulmányait a bécsi Theresianumban végezte. 1819-ben kezdte katonai szolgálatát alhadnagyként a 3. dragonyosezredben. 1837-ben őrnagyként átkerült a 48. gyalogezredhez. 1841-től az 1. báni határőrezred alezredese, majd 1842-től ezredese és parancsnoka lett. Itt lett az illírizmus híve és terjesztője, aminek egész életében nagy propagálója volt.
Életének nagy pillanata 1848-ban jött el. A Nemzeti Párt jobbszárnyát támogató konzervatív főúr, Franjo Kulmer báró javasolta, hogy a régóta üresen álló báni székbe J. Jelačić-ot helyezzék, aki közismert volt illír érzelmeiről, de feltétlen udvarhű is. Ljudevit Gaj a Követelések (a horvát 12 pont 30-ra széthúzva) első pontként vette be, hogy Jelačićot szeretnék bánnak. Maga a Követelések a magyar 12 ponthoz hasonlóan polgári demokratikus programot tükrözött. Csak ők felelős horvát minisztériumot követeltek, és nem Erdély unióját, hanem a horvátok lakta területek egyesítését. V. Ferdinánd 1848. március 23-án aláírta a kinevezést, de természetesen nem teljesítette a követeléseket.

A bán első fontosabb lépése az volt, hogy elrendelte a horvát hatóságok csak neki engedelmeskedjenek, amivel ha formálisan nem is, de a gyakorlatban elszakította Horvátországot Magyarországtól. Majd meglépte mindazt, amiben Horvátország is részesült, de ő külön-külön is végrehajtotta, mintegy az ország függetlenségét jelezve. Hónapos csúszással rendeletet adott ki a jobbágyfelszabadításról, választásokat írt ki. Ennek eredményeképp 1848. június 5-én összeült a szábor, amely beiktatta báni tisztségbe, felállította a báni tanácsot, stb. Föderalisztikus alapra helyezte volna Magyarország és Horvátország kapcsolatát. Az uralkodó azonban felfüggesztette báni tisztségéből, de ez nem tartott sokáig. Június 29-én az országgyűlés diktátori hatalommal ruházta fel. Jelačić ezek után nem hívta össze a szábort, mert "a balszárny, a nemzeti liberálisok időnként kellemetlenül demokratikus követelésekkel álltak elő" Azonban a leváltási kísérlet az ellenállás szimbólumává emelte a bánt, tekintélyének ez cseppet sem ártott. Mint ahogy az sem, hogy Batthyány Lajossal Bécsben folytatott tárgyalásai a horvát autonómiáról eredménytelenek voltak. Elsősorban azért, mert Jelačić a horvát ügytől független követelésekkel érkezett (szerb autonómia, magyarok mondjanak le a pénz-és a hadügy irányításáról). A tárgyalások alatt is folytatódott a mozgósítás a Határőrvidéken, ennek hatására a magyar minisztertanács augusztus 27-én kész lett volna elismerni Horvátország autonómiáját. A bánt azonban nem ez vezérelte. Ő elsősorban a császár felesküdött katonája és hivatalnoka volt, és csak másodsorban illírista. A magyar forradalom megdöntésére átkelt a Dráván szeptember 11-én. Vívott Pákozdnál egy nem túl jelentős ütközetet- veszteségei minimálisak, de arra jó volt, hogy Jelačić rádöbbenjen, nem tud bevonulni Pestre. Fegyverszünetet kért, és kivonult az országból.

Később, 1848 októberétől Windisch-Grätz seregének egyik hadtestparancsnoka lesz, és a móri ütközetben az ő hadteste győz Perczel Mór vezérőrnagy csapatai ellen. Sőt, 1849 áprilisában rövid ideig a császári sereg ideiglenes főparancsnoka is. De ez után hadtestével a Délvidékre küldték, ahol ő lett a császári és szerb haderő parancsnoka. Kezdeti sikerek után, július 14-én a kishegyesi ütközetben vereséget szenvedett Guyon Richárd vezérőrnagytól. Ezt követően nem vett részt a hadműveletekben.
Ha értékelni kell történelmi szerepét azt hiszem, kockázat nélkül kijelenthető, hogy nem ismerte fel, hogy eszköz a bécsi udvar kezében. Használják, de eldobják mihelyt nincs rá szükség. Ferenc József elsősorban politikai megfontolásból hagyta az elboruló elméjével (is) harcot vívó Jelačićot a báni székben. Közhelyszerű, hogy a horvátok azt kapták jutalomként, amit a magyarok büntetésként, de valóban így volt. Az udvarhoz végig lojális bán nyomására a báni tanács 1849. szeptember 6-án elfogadta az olmützi (oktrojált) alkotmányt. Hamarosan a horvát koronatartományban is bevezették az abszolutista kormányzást. 1850-ben feloszlatták az országgyűlést, két évvel később egyszerű helytartósággá fokozták le a báni tanácsot. A hivatalokban bevezették a német nyelvet, középiskolákban német nyelven folyt az oktatás. Néhány részsikert mondhatott magának mindössze. 1852 végén a pápa a zágrábi püspökséget érsekség rangjára emelte, ezáltal függetlenítette a magyar egyházszervezettől. Valamint elérte a nemzeti trikolor betiltására vonatkozó rendelet visszavonását. Emellett az ő nevéhez fűződik a Matica Hrvatska, a horvát kultúrát ápoló szervezet megalapítása.
A fent említett abszolutizáló események mellé más is társult. Dalmácia és a Katonai Határőrvidék nem egyesült Horvátországgal. Gazdasági nehézségek, fejletlen infrastrutúra, az első vasútvonal csak 1860-ban, stb. A bán is érezte, hogy összességében nem sokat ért el. Sőt! Az becsapta őt és a horvátokat egyaránt, de ekkor már késő volt. Horvátországra épp nem volt szüksége az udvarnak.
Josip Jelačić 1859. május 20-án hunyt el. 1866-ban szobrot állítottak neki, amelyen lóháton ül és kivont kardja a távolba (és némileg az ég felé) mered. A kommunista időkben az alkotást eltávolították, de ma ismét megcsodálható a zágrábi villamosoktól és galamboktól körülölelt Jelačić téren. Létezik egy urbánus legenda, amely szerint a szobor kardja korábban Budapest felé mutatott, de a szobor újra felépítése után megfordították, így most Belgrád felé mutat - ennek azonban nincs túl sok alapja, a szobor pozíciójának kiválasztása pusztán véletlenszerű volt."