De itt vannak a Városi Önkormányzat meghívására a testvérvárosok polgármesterei is, majdnem hiánytalanul. Az ünnepségek egyik kiemelt egyesületi rendezvénye, hogy az ünnep alkalmából minden delegáció fát ültet a Czóbel parkban. No, ez a program kezdődik nemsokára. Mi, a szentendrei horvát kisebbségi önkormányzat tagjai meg azért is vagyunk jelen, mert Stari gradból nem érkezett senki és helyettük, mi ültetetjük el a fát. A Czóbel szobor előtt a Duna-korzóra vezető murvával felszórt sétányt szegélyezik majd azok a dísz-szilvák, amelyeket most helyeznek a gödrökbe a kertészeti vállalat munkásai, hogy nekünk, a protokollnak csak a jelképes lapátolás maradjon. A fák már négyméteres karvastagságú husángok.

Lehetünk vagy nyolcvanan vendégek és vendéglátók. Felhangzik a helyőrségi fúvósok inkább kissé adagio-ra, mint andante-ra vett Himnusz kísérete és a létszámhoz képest kevés magyar leginkább con tristezza, mint appassionato énekli nemzeti imánk. A polgármester beszél, s felidézi az ünnep összefogást, megbékélést erősítő jellegét és mintegy köszönetet mond az utódok nevében, az 56-ban a magyar menekülőket befogadó országoknak. Az egyesület nevében a Krajcsovits Istvánné (Valika) beszél, aki személyes ötvenhatos emlékeit idézi fel, majd mondandóját az emlékezés és béke jelképeként következő faültetés gondolatával fejezi be. A delegációk lapátra kapnak és elvégzik a rituális munkát, amelytől az addig inkább merev de ünnepélyes hangulat vidámabbra váltik -hiába a fizikai munka feloldja az ember görcseit. Miakich Gáborral, Valentin Jani bácsival és Weszelits Andrással sűrű fényképezgetés közepette mi is lapátolunk, miközben két televíziós stáb elsősorban polgármester körül forgolódik, interjút készítenek vele. Mikorra mindenki végez a gödör-temetés munkájával, felhangzik Beethoven Örömódája, az unió himnusza és háromnegyed óra elteltével vége az ünnepségnek.