Még az általános iskolában kezdődött….
Megtetszett, élénk szemekkel figyeltem amikor csak megpillantottam, majd egy iskolai napon vettem a bátorságot s írtam egy szerelmes levelet Neki.
Szolidan, kedvesen utasított akkor vissza.
Teltek, múltak az évek, nagyon ritkán találkoztunk, holott egy városban laktunk.
Egyik péntek este a barátokkal billiárdozni mentünk a Hemóba. Észre vettem őt, ő is engem s mosolyogva köszöntünk egymásnak. A szívem hevesebben dobogott, a lelkem örült, a gyomrom is összerezzent. Azon az estén váltottunk pár szót az iskoláról, könyveket ígértem neki, hisz akkor érettségiztem…

2005. szilveszterén az egyik szentendrei helyre csöppentünk, hogy átmulassuk újév első napját. Ő is ott volt a közös ismerősökkel. A barátokkal, haverokkal táncoltunk, örültünk, hogy együtt vagyunk s mulathatunk. Hajnal tájékán leültem az egyik asztalhoz megpihenni.
Pár méterrel arrébb vettem csak észre, hogy mellém ült s beszélgetni kezdtünk, egészen reggelig, míg azt nem vettük észre, hogy lekapcsolták a zenét. Egyikőnk sem szeretett volna még haza menni így felsétáltunk a Templomdombra. Igaz fáradtan, a reggel is csípős volt de fél órányit még beszélgettünk. Mesélt arról az emberről aki számára nagyon fontos volt s szerette, tisztelte de már nincs közöttünk s hiányzik neki. Meglepett de jó érzéssel töltött el, hogy megosztotta velem.
Egy-két alkalommal még találkoztunk, a többi, később elmaradt.
Majd jött a tavasz, jött a nyár, a kerti-partyk, a bográcsozás, a fürdőzős bulik időszaka.
Így esett, hogy egy szombat este, egy születésnapi kerti partyn, egy helyre csöppentünk.
Beszélgettünk, meséltünk, bolondoztunk, táncoltunk, jól éreztük magunkat s pár nap múlva egy szép, napsütéses délután ismét találkoztunk. Érzelmeinket tisztázva randevúztunk.
Igazi lovag volt női szemmel! : Virággal, apró csoki szívvel kedveskedett nekem, amikor csak tudott meglátogatott s örültünk egymásnak.
Egyik hétvégi délután haza vitt s apu az udvarunkon megkérdezte ki ez a fiú aki kocsival el hozott. A választ kérdések követték.
Szentendre kis városában köztudott sokan ismerjük egymást, ha csak látásból is de valahonnan biztosan.
Beazonosítva egymás lakóhelyét, családját, kiderült, hogy szüleinket rokoni szálak fűzik össze. Mosolyogtam egyet s eszembe jutott: "Milyen kicsi is a Világ" miközben fel sem fogtam a dolog súlyát, nem foglalkoztam mélyen a dologgal. A napok teltek, beszélgettünk, hogy mi is ez az egész, tényleg igaz, nem tévedés vagy félre értés?! Nem akartunk hinni a fülünknek, a szülőket otthon kérdezgettük hátha még sem igaz, hisz mindig a remény hal utoljára…
De igaz! Rokonok vagyunk. Mondták mindkettőnknek otthon.
Megrázó volt számunkra. Úgy döntöttünk, nem találkozunk egy darabig, könnyebb lesz így.
Széttárt karokkal ültem otthon a kinti lépcsőn, a nap hétágra sütött s én könnyektől piros arccal próbáltam megérteni, hogy a sors miért döntött így… mai napig nem értem.

Ez volt 2006. nyarán. Azóta keveset láttam s hiába, az érzelmeknek nem tudunk parancsolni, kicsit felkavart ha találkoztunk.

Szeptember 26-án tudtam meg egy délutáni pesti kávézás közben, hogy már nincs közöttünk. Megdöbbentett de felfogni nem voltam képes, csak mikor megláttam a sírját, a család, a barátok szomorú arcára tekintettem s tudatosult bennem, hogy elment.
Elment s nem látom többé. Némán, zsibbadtan néztem magam elé, s előtörtek az emlékek: ahogy mosolygott s nevetett dolgokon, ahogy táncolt, az együtt töltött séták, a kellemes, beszélgetős esték, a szavai csengtek a fülemben ahogy mesél, mert jó volt hallgatni…
Közben rádöbbentem, hogy mennyire elfelejtettünk mi emberek beszélgetni s közölni a másikkal mit is érzünk egymás iránt, mert saját dolgaink fontosabbak, minthogy egy kávé mellett kimondjuk ami a szívünk mélyén lapul…
Én sem tudtam neked elmondani Biga…

Kárpáti Nóri