Szombat délelőtt, mert hát újfent szokás immáron négy éve már, bort, virágot és egy kis kosárban szőlőt tettünk a Szőlősgazdák keresztjéhez. Fejet hajtottunk és emlékeztünk. Mert a török alóli felszabadulást követően néhány dalmát szőlőmunkás család az akkor még szinte kihalt városba érkezett. Munkájuknak is köszönhető, hogy Szentendrén a fehérszőlő-termesztést és a középkori fehérbor-készítési technológiát felváltotta a vörösbort adó szőlők telepítése és a minőségi vörösbor készítése. Ekkortájt lett a Szamárhegy szinte egyetlen lugas. Különleges borkészítési eljárásokat vezettek be és ennek köszönhetően gyarapodott város is. Felvirágzott, gazdagodott és rövid idő múlva ismertek lettek a szentendrei szőlők. Európai hírre tett szert a Fekete kadarkából készített szentendrei bor. Pesten, 1870-ben kiadott "Magyarország képekben. Honismertető album." így ír:: "Bogdány és Szent Endre ismertebb s nagyobb községek. Mindkettő gazdag szőlőjéről s vörös boráról nevezetes. Különösen kitűnő a szent-endrei, úgy nevezett zsuppos bor, melyet szalmán- illetőleg zsuppszalmán - töppesztett szőlőre töltött ó-borral készítnek."

Ebben az évben elmaradt a szüreti felvonulás, mert a szervező Szentendre Gyökereinek Baráti Társasága most nem vállakozott erre. Úgy érzik, nem kapnak elég megbecsülést, és pályázatot sem nyújtottak be, így pénzük sem volt rá. Úgy látszik, ismét megszakadt egy hagyomány. S ha majd újjáéled ismét, nem ártana a Skanzennal közösen átgondolni, lehetne -e összehangolni a rendezvényeket.

Sokkal jobban érdekel, hogy az elmúlt napok budapesti zavargásai vannak-e hatással városra, pontosabban az idegenforgalomra. De ahogy butikos vendéglátós ismerőseimet kérdezem ilyen és olyan választ is kapok. Az egyik arról mesél, nem véletlenül volt, hogy néhány nappal ezelőtt a Fő téren azt a napernyőt a Kmetty Múzeum előtt éjjel felgyújtották, és most a zavargások miatt hihetetlenül csökkent a városban a turista. A másik, mikor mesélem neki a dolgot, azonnal lehülyézi kollégáját, hogy szerinte semmi sem változott, de ha még három napig kitart a hajcihő, két hét múlva megnézhetjük magunkat, mondja.

Olyan tizenhét éve körüli srác érkezik a félig üres térre, kezében kettős zászló, narancs és nemzeti színű egy rúdon félig összecsavarva. Látszik, nem itt akar tüntetni, mert szégyenlősen a háta mögé bujtatja, már amennyire egy másfél méteres zászlót lehet. Beszélgetőtársam látva, azonnal témát vált és rögtön arról tájékoztat, hogy annak a bizonyos iskola-vezetőnek fia, tudod, amelyik Pázmányra jár, megsérült, s váltig állítja, biztos forrásból tudja, a tévé ostrománál.

Kellemes kora-őszi langy idő, kevés a turista Fő téren, de hiszen már délután hat óra felé járhat. Közvélemény kutatásom teljes csőd, senki nem mond azonosat, helyette kommentálják az elmúlt két éjszaka történteket. Azt látom, nagyon nem szeretnék, hogy itt hajcihő legyen. Akinek tüntetni valója van, menjen Pestre. Ez a város nem erre való, jelenti ki visszavonhatatlanul az egyik ismert vendéglős. Hiába, a turizmusnak nyugalom kell. Reméljük az lesz, mert ha nem, az, nekünk, szentendreieknek nagyon sokba kerülhet.

Andrással baktatunk a híd felé a Dumtsán. Anekdotázunk és közben nagyokat röhögünk valamelyik már ötvenszer elmesélt garantáltan humornélküli viccünkön. Kegyetlenkedünk a szánkkal, nem kímélve a történet szereplőit. A kívülállónak csak két hangoskodó nagy marha ember, így hát kitérnek előlünk a járdán, mi meg élvezzük, a no vazzeg, mi otthon vagyunk filinget. A Tourinform iroda előtt bizonytalankodó tekintetű külföldi házaspár áll, beszélgetnek. Valószínűleg azon tanakodhatnak, hogy jó helyen vannak-e érdeklődni. András egyszer csak, mint akit áramütött, megtorpan a külföldiek biciklije és utánfutója előtt és rámutat, mint egy rendőr az ötvenes években, aki éppen megtalálta az ellopott Hope-gyémántot egy ámerikai kém zsebében és sztentori hangsúllyal kijelenti, - Látod, ez kocsigyári termék!

Én meg nézek, mint Rozi a moziban, hogy a fenébe lehet ez kocsigyári, mert hát már gyár sincs, lakóházak vannak a helyén, és ott olyan új szentendreiek laknak, akik nem is halottak sem a Kocsigyárról, sem Csoknyairól, ezek, pedig hollandok, legalább is zászlójukból ítélve. Ugyanis a biciklin lévő zászló szerint, amely sárga piros csíkokkal, vagy a japán császári csapatoké, vagy spanyol, vagy az autóverseny-pályákról ismert, s aminek a mozdulatlan bemutatása arról tájékoztatja a versenyzőt, hogy a pályára került olaj, vagy víz miatt a tapadási feltételek lecsökkentek a zászlót követő területen, úgy döntünk, márpedig ők, hollandok. Már csak azért is, és következik a történet arról, hogy már pedig tuti, hogy így van, mert a rendszerváltás után a Kocsigyárban gyártottak ilyeneket alumínium csőből és a hollandok vették, mint cukrot. Egyszer aztán abbahagyták és elkezdtek gépkocsi utánfutókat gyártani, amibe belebuktak, majd eladták a gyárat is.

A szomszéd asztalnál addig csendesen beszégető fiatal lányok sikongva rohantak a járda szélére az eseményre, egy kis múltat szemlélni, beszívni a nekik már csak mesékből és könyvekből ismert kor benzingőzös levegőjét. A rendkívüli esemény gátlásoldó közlékenységében megszólítottam az egyik csinos kis hölgyet. – Ugye az öreg autóba is jó néha beülni, kétértelműre véve kérdésem. De ő lekesen válaszolt, miszerint szíve vágya, hogy egy olyan szuper, régi Wartburgja legyen. Én meg csak álmélkodtam, mint aki szóda helyett pálinkába hörpint. Mert ha nekem valaki a hetvenes években azt meséli, hogy unokáinknak egy régi Wartburg és nem valamiféle ámerikai csoda-kocsi lesz a vágyuk, hát bizonyosan sikoltva röhögök fel.

Tényleg, mennyivel mehetett? Gondolom százhatvannal nem, hisz kis 1,2 literes motor volt benne, no de mindegy. De ez akkor nekünk akkor is, maga volt a csoda. Távolról csodáltuk a kisház udvarában a kocsit. Nem voltunk vele jóban, nem haverkodott gyerekekkel, ritkán járt ki Szentendrére, legtöbbször magányosan. Gondolom, kiszellőztethette magából a munkát, utazást, meg színházzal járó állandó intrika gőzét. Nem tudom, hogy juthatott ehhez a telekhez, tanácsi lehetett, mert akkor a Barackos út aljában a legtöbb telek tanácsi volt.

Róna Viktor balett művész 1936. augusztus 17-én született. "Kétévesen már színpadon szerepel, majd a rádióban és filmen csillogtatja tehetségét. Nyolcévesen kezd járni az Operaház balettiskolájába. Tizennégy esztendősen már az Opera szerződött tagja, közben az Állami Balettintézet tanulója. Diplomázás után Leningrádban tökéletesíti tudását. 1961-től a külföldet járja. Föllép Picasso 80. születésnapján, Londonban, az ünnepelt Margot Fonteyn partnere. Ezután az USA-ban, majd Németországban táncol. Szinte az összes létező főszerepben tündököl: A Herceget alakítja a Diótörőben, Mercutiót a Rómeó és Júliában, a Királyfit, A fából faragott királyfiban, Siegfriedet a Hattyúk tavában, a Spartacus címszerepében felejthetetlen. Remek partner is. Alázattal tekint a szakmájára. Briliáns technikájának köszönhetően a világ majdnem összes balett színpadán gyakori vendég. 1974 től 1980-ig a Norvég Nemzeti Balett vezető táncosa, koreográfusa, balettmestere. Miután nagy szomorúságára - abbahagyja a táncot, a párizsi nagyopera vezető balettmestere, majd a milánói Scala balettigazgató-helyettese. Vendégprofesszor Tokióban, Bonnban, Stockholmban, Berlinben. Liszt- és Kossuth-díjas. 1994. január 15-én halt meg."

Érik a szőlő a Hamincad utca végében az Erzsébet téren, írná a korbeli sajtó, mert a Rab Ráby téren már sárgállanak fürtök. Nagy esemény volt ez valamikor, amikor a Harmincad utcának nevezték a mai Martinovics utcát és ez a város vége, a szőlőkbe vezető út volt. A Tanáts intézkedett is arról, hogy ne járjanak kocsik, sőt az emberek is csak ellenőrzéssel mehettek ki földjükre. Ugyanis a szüret előtt a szőlőkbe kimenni csak engedéllyel lehetett. A pudar, a csősz vigyázott arra, hogy illetéktelenek ne dézsmálhassák mások termését, mert hát dézsma a városé volt. Arról híres ez az utca, hogy itt áltak a darabontok szüret idején, és szedték le dézsmát a szőlőkből érkező szekerekről, Mert más borvidékekkel ellentétben Szentendrén az volt szokásban, hogy préselés a lagunban, a házhoz tartozó magas boltíves, földbe vájt épületrészben folyt. Inne eresztették a mustot a lagunból egy vájún a pincébe.

S hogy a dolgot komolyabban veszik, mint nálunk, arra, nem csak a résztvevők nagy számából, de zsűri összeállításából is következtetni lehet. Ugyanis a zsűri tagja volt Tomko Marojevic a Horvát Nemzeti Múzeum (az egyszerűség kedvéért nevezzük így KLOVICEVI DVORI -t) vezető művészettörténésze. Igaz, starigardi és nagy lokálpatrióta, meg ilyenkor lenn nyaral, de kíváncsi lennék, hogy Hegyi igazgató úr elvállalna -e hasonló megbízatást, térítés nélkül.

Hogy miért ennyire fontos nekik a mézeskalács? Nos egyrészt, szeretnék megelőzni az Olasz honban és hazánkban is eluralkodott giccsáradatot. Másrészt, az egész szigeten termesztett hatalmas levendula ültetvényeken a méhek által gyűjtött virágméz, különlegesség, érdekes íze, illata van, ami szerintük valódi dalmatikum.

"Nekem is eszembe jutnak olykor kertek, berkek, erdők, mindenféle faismerőseim. Mert az embernek vannak ismerős fái, amelyeket számon tart, mint az élő ismerősöket, és amelyeknek a halálán szomorkodik, mint az élő ismerősök halálán." Gárdonyi. Számomra ismerősök és kedvesek a Daru piaci fák. És most a nagy szél sok gallyat letört, karvastagságúakat és combvastagságúakat is. Öregednek, korhadnak, meg kell hamarosan fiatalítani őket, mert kezdenek veszélyesek lenni az emberre. Valójában nem értékes fák a szó botanikai értelmében, de mégis azok, mert nyugalmat és enyhet adnak, embernek, élőhelyet madárnak, bogárnak, ebben az egyre jobban elbetonosodó, elaszfaltosodó, elautósodó világban. Valamikor a hetvenes nyolcvanas években, amikor még volt városi kertészet és az erdőgazdaságok százával adták ősszel a csemetéket, ültették legtöbbjüket. De azóta, hiába zöld mozgalmak, lelkes favédők és levegő munkacsoportok, százmillió környezetvédelmi oktatásra, központra és pedagógus továbbképzésre, amióta nyugdíjba ment Bereczky Sándor egyre kevesebb fát ültetnek, ápolnak Szentendrén, ötször annyi összegért.

Negyedik alkalommal kerül megrendezésre Szentendrén a város egyik legnagyobb zenei fesztiválja, a Söndörgő Fesztivál és Vujicsics Tihamér Emléknapok.
Ismét változatos programra számíthatnak az érdeklődők, amelyben a népzene mellett színvonalas komolyzenei, világzenei és jazzkoncertek szerepelnek.
Mivel az eddigi helyszínt -a Vujicsics teret- a rendezvény "kinőtte" ,idén a Postás-strand szolgál helyszínül. A fesztivál megrendezéséhez a Vujicsics Tihamér Zeneiskola is csatlakozott, ahol a neves zeneszerző és népzenekutató életét és munkásságát bemutató kiállítást tekintheti meg a közönség.

Fellépnek a délszláv népzene leghíresebb magyarországi előadói: a Vujicsics Együttes, a Kolo Zenekar, Versendi Kovács József és Zenekara, illetve a házigazda Söndörgő Együttes, akik Oj Javore című új lemezüket mutatják majd be. A magyar népzenét az Állami Népi Együttes primása, Pál István "Szalonna"
és barátai képviselik majd, koncerttel és táncházzal. A rendezvény egyik csúcspontja várhatóan a világhírű makedón szaxofonvirtuóz, Ferus Mustafov fellépése lesz, a Söndörgővel közösen. Két régizenei előadó is szerepel a műsorban, a gambákat és furulyákat megszólaltató Sebastian Quartet, illetve a Sonatores Pannoniae, Magyarország egyetlen histórikus rézfúvós együttese.

Választásokra készülve azt gondoltam, én nem fogok pepecselni holmi piaci kitelepüléssel, szórólap osztogatással, házalással, hanem belecsapok a közepébe, performance-t csinálok, ha már úgy is itt volt a fesztivál. De mielőtt nekiláttam volna a rekvizitumok elkészítéshez, a ráhangolódáshoz, hát arra gondoltam nem árt tisztázni mi is a műfaj, amibe bekezdek, ha már a tollat oly szemérmetlenül használom.
Szóval, nekem a gond már akkor kezdődik, amikor arra a kérdésre kell válaszolni, hogy tulajdonképpen, mi is a performance? Mert hát színháztól a pantomimen át a képzőművészetig számtalan válasz található rá, de végül is a legegyszerűbb, hogy a művész önkifejezése. "A performance antropológiai és társadalomtudományi értelemben azon testtechnikákhoz tartozik, amelyek a testet "az első és legtermészetesebb technikai tárgyként és ugyanakkor az ember technikai eszközeként" kezelik. A performance az angol nyelvben eljátszást, előadást, bemutatást jelent, s nemcsak azokra a rendezvényekre vonatkozik, amelyek egy színpadon vagy valahol másutt, nézők előtt zajlanak (színház, koncert stb.), hanem egy ember vagy egy gép használhatóságát és teljesítőképességét is jelenti (például "high performance technology"). Performance-nak a hatvanas évek óta olyan képzőművészek és táncosok munkáit nevezzük, akik kísérleti kifejezésformákkal foglalkoznak, közönség előtt vagy közönség nélkül. E munkák célja elsődlegesen nem egy műtárgy előállítása, hanem egy folyamat bemutatása, amely túllép a művészetelméletileg megalapozott műfajok határain és azok esztétikai rendszerezésén."

Az október 25-i, hosszúra sikeredett, és e választási ciklusban utolsó megyei közgyűlés Szentendre számára örömmel zárult. Ugyanis, a közgyűlés utolsó napirendi pontjaként a közgyűlés meghallgatta az utakkal foglalkozó új ügynökség az UKIG Útgazdálkodási és Koordinációs Igazgatóság tájékoztatóját. Ebben az öt kiemelt régiós helyi közlekedési út fejlesztések között szerepel a Szentendrét elkerülő út is. Bár ott kisebb vihart kavart az ügy, mondhatnám majdnem kiverte a biztosítékot, mert olyan közlekedési problémák megoldása nem szerepel a megépítendők között, mint a nagybefolyású Végh Tibor alelnök és országgyűlési képviselő választókerületében lévő és általa szorgalmazott makádi, vagy a szomszéd vár érdekeibe eső pomázi kerülőút megépítése, amelyet Vaiser Zsigmond kollégám keményen szóvá is tett. De most úgy néz ki, ha az istenek nem nyúlnak bele nagyon, Szentendre egyik legnagyobb gondját oldhatja meg 2007-12 között.

Elfogadta a testület a megyei területrendezési tervet, mely a helyi önkormányzatokra nézve kötelezően betartandó. Ezzel összefüggő tájékoztatót is meghallgatott a II. Nemzeti Fejlesztési Tervnek a régióra vonatkozó része előkészítésének tapasztalatairól. Ez a dokumentum, a Közép-Magyarországi Régió Operatív Programja tartalmazza a 2007-2013 közötti időszakra vonatkozó közép- és hosszú távú fejlesztési feladatokat és lehetőségeket, melyeket az Európai Regionális Fejlesztési Alaptól származó források segítségével szeretnénk megvalósítani. Tehát a dokumentumban szerepelnek azok a prioritások, beavatkozási területek, projektek, pályázatok, amelyeket a régió a legfontosabbnak tart és előnyben részesít. Amennyiben ez a tervezet elnyeri az Európai Bizottság egyetértését, ez lesz a végleges. Erre várhatóan október végéig kerül sor. A programmal az érdeklődők részletesen a www.kozpontiregio.hu honlapon ismerkedhetnek meg.

A dolog, ami a billentyűzet elé ültetett, a lecsó. Mert hát a lecsó, nem egy mindennapi étel, hanem filozófia, elméleti probléma. Ezért engedjék meg, hogy erről véleményem itt és most kifejthessem. S, hogy fenti megállapításommal ne maradjak kellő argumentáció nélkül egyedül, mint a magányos farkas, vagy az ujjam, vagy hogy ennél is autentikusabb hasonlatot találjak, a görbelábú Borcsa a bálban, hát mentoromat, a magyar hetvenes évek hónalj-újságának (akkor minden tarisznyás, farmeros, verselő, fekete garbós tinédzser ÉS-t hordott a hónaljában -dezodor nem lévén) mai főszerkesztő helyettesének Váncsa Istvánnak Simonffy András emlékének szánt traktátusát citáljam, amelyben így fogalmaz: "vannak feminin ételek, általában a főzelék- és tésztafélék, a levesek többsége, végezetül van egyetlen egy dolog, ami lehet ilyen is, meg olyan is, ez a lecsó. Házaséletének második-harmadik évében a férfiállat megtörik és családi (feminin) lecsót kezd főzni, a családi lecsó rizzsel készül, kapszaicin tartalma pedig jóval a halálos dózis alatt van; ha aztán később újra egyedül marad a férfiállat, mondjuk elcsapta a felesége vagy megfojtotta az élettársát, akkor megint maszkulin (macsó) lecsót készít, ami gyakorlatilag bármi lehet."
Nos, hát én ezzel vitában vagyok, tisztelettel és szégyenlősen lesütött szemmel, de vitában, mert másképpen gondolom, mitől jó a lecsó. Vegyük előbb a filozófia alapvetést, lehet-e egyáltalán a lecsó feminin? Válaszom a tagadás, nem, a lecsó nem lehet feminin étel, mert ab ovo, lényegétől fogva maszkulin étel.

Szerda délután van, a nagy eső után vagyunk, a városban még mindenütt látszanak a tegnapi özönvíz szürke piszkos nyomai. Az esőtől hirtelen keletkezett tavak volt magasságát a falakon a nedvesség elszíneződése jelzi. De a Bogdányi utca már éli normális, az idegenforgalom szimulálta tömegtől abnormális életét, mintha mi sem történt volna. Andrással baktatunk a tömegen átfurakodva a Művésztelepi Galéria irányába.

A galéria előtt már gyülekeznek a megnyitóra várók. Kétharmada ismerős, művész vagy a kiállítás megnyitók állandó közönsége, a bennfentesek. Kicsit örülök hogy lehűlt a levegő, elviselhetőbb, mint a megelőző napokban, mert ha ma is olyan idő lenne, mint négy napja, hát most itt szauna lenne és nem kiállítás. A hatalmas ablakok és a vékony tető miatt nyáron időnként hatvan fokra is felmelegszik a kiállító tér.
Hja, ez a hetvenes évek építészete. A tervezők nem gondoltak arra, hogy nálunk nyáron meleg szokott lenni. A kiállító terem ablakában fénymásolt plakát-szerűség az alábbi szöveggel: "A Magyar Alkotóművészek Egyesülete és a Szentendrei Régi Művésztelep Kulturális Egyesület tisztelettel meghívja Önt és barátait a Szentendrei Régi Művésztelepi Galériába "Szentendrei fények" című kiállítás megnyitójára.

Stari grad egyik legszebb reneszánsz terén óriási sikert arattak a magyar operisták.

Dodolázás a hatvanas években a Bogdányi utcában